- Hogyan született a Tour de Balaton ötlete?
- Kilencvenkilenc nyarának legvégén egyszer csak valami megmozdult bennem, hogy most már mégiscsak fel kellene ülnöm a bringámra és körbetekerni a Balatont. Addigra már elég sok vagány dolog volt mögöttem, meg harminchoz közeledvén az ember amúgy sincsen meghátrálós korszakában, úgyhogy a szeptember elsejére virradó éjjelen, valamikor éjfél körül elindultam Balatonmáriafürdőről a déli parton, hajnali háromkor már Szántódnál voltam, a tó keleti csücskénél virradt rám a hajnal, s délután négy után érkeztem vissza Máriafürdőre. Azelőtt soha nem bicikiztem negyven-ötven kilométernél többet, így ez a kétszáz kilométer nagy ugrás volt, de még csak izomlázam se lett másnapra. Akkor döbbentem rá, hogy lassan tekerve és persze közben eleget pihenve sokszáz kilométert is könnyen meg lehet tenni biciklivel, legalábbis komolyabb szintkülönbségektől mentes vidéken. Hogy a konkrét kérdésre visszatérjünk, utána persze elmeséltem a barátaimnak a dolgot, s ketten közülük, egy középiskolai osztálytársam és egy egyetemi tanítványom azóta zaklatott rendszeresen, hogy tegyük meg egyszer együtt is a Balaton-kört. A Tour de Balaton megszületése végső soron nekik köszönhető (mindketten el is jöttek!), mert akkor ötlött fel bennem, hogy ha csak a magam szűk baráti köréből ketten is ennyire rajta vannak a dolgon, akkor biztosan sokaknak, főleg fiataloknak adhatnánk meg a körbebiciklizéshez szükséges kezdőimpulzust azzal, hogy valamiféle szervezett formát adunk az eseménynek. Mert azért valljuk meg, nem kis döntés nekivágni egy kétszáz kilométeres bicikliútnak!
- És melyik volt a nagyobb falat: megszervezni a Tour de Balaton-t vagy végigmenni rajta?
- Gyalog is sokszor körbe lehetne sétálni a Balatont annyi idő alatt, amennyit csak az első évben, 2010-ben a szervezésre fordítottunk. De persze ez mindennel így szokott lenni, hogy sokszorosan alultervezi az ember a szükséges időt és energiát, meg persze a problémák mindig olyanok, mint a baktériumok, osztódással szaporodnak. A vége borzalmas volt, nappal dolgoztam és éjjel vittem a szervezést, az utolsó két hétben napi két-három órákat aludtam. Nem gondoltam volna, hogy a bicikli nyergében is el lehet aludni, de aztán éjjel egy és kettő között többször is megtörtént, szerencsére pár másodperc után mindig felébredtem a zötykölődéstől.
- Tudjuk, hogy a Tour de Balaton nonprofit kezdeményezés, nincs részvételi díj és így a szervezés és a pecsételőállomások működtetése pénzt nem hoz, legfeljebb visz. Milyen erő működteti mégis?
- Hogy egyáltalán működtetni fogja-e valamilyen erő, az elsősorban a 2010-es év kérdése volt. Miután magam Balatonmáriafürdőhöz kötődöm, első lépésként Galácz György polgármester urat kérdeztem meg, hogy támogatná-e a kezdeményezést, vagyis vállalják-e egy pecsételőállomás 24 órán át való működtetését. Mikor igent mondott, egyébként igen hamar, akkor az ő támogatásával a hátam mögött kerestem meg a többi 40 Balaton-parti település első emberét. Végül a településeknek körülbelül a fele vállalta a részvételt, nagyobb részük végig, 24 órában, kisebb részük csak a nappali órákban. Ez, úgy gondolom, fantasztikus eredmény, főleg úgy, hogy mindent e-mail-en intéztem, tehát személyes kapcsolat, akár csak egy telefonhívás, egyáltalán nem volt a szervezés során. Nem tudom persze, hogy idén hány település fog csatlakozni, de az biztos, hogy már tavaly több pecsételőállomáson jelezték, hogy benne vannak a folytatásban, volt, ahol konkrét segítséget is felajánlottak, úgyhogy remélem, hogy idén is legalább ennyi állomás fog működni végig a Balaton-part mentén.
Ami az anyagi hátteret illeti, a magam részéről mindennel együtt néhány tízezer forintos kiadásról van szó, ez gyakorlatilag a honlap fenntartásából adódik, meg abból, hogy a Tour de Balaton-logót nyilvántartásba vetettem a Magyar Szabadalmi Hivatalnál, nehogy valaki haszonszerzés céljából megpróbáljon belepiszkálni egy olyan élménybe, amit hosszú távon is ingyenesen elérhetőnek szeretnénk fenntartani. Ez elvi kérdés. Ha a saját életemre visszatekintek, akkor is azt látom, hogy a legnagyobb, legfontosabb, legmeghatározóbb élményekhez én is mindig ingyen jutottam hozzá, mondjuk amikor Táborfalván, közönséges civilként, lőhettem egy Gepárd mesterlövészpuskával vagy vezethettem egy harckocsit. Most, talán, a Tour de Balaton megszervezésével valami hasonlót én is beadhatok a közösbe, amire mások is szívesen fognak visszaemlékezni akár évtizedek múltán is. Egyébként ami a szervezésbe fektetett munkát illeti, ha melléteszem és összeadom azoknak az embereknek az idejét, akik a pecsételőállomásokat működtetik, akkor az én időm el is törpül az övék mellett. Bár semmi konkrétumról nincs tudomásom, de úgy sejtem, hogy az állomásokon éjjel-nappal kintlévő emberek jó része is lelkesedésből vett részt a Tour de Balaton létrehozásában, nem pedig fizetségért.
És nem lehet kihagyni a számításból azt sem, amit én kaptam a szervezés során. A legtöbb településen olyan lelkesedéssel álltak hozzá a rendezvényhez, hogy, nem találok most rá jobb szót, megható volt érezni azt, ahogyan mindenki a legtöbbet akarta hozzáadni az egész eseményhez! De ezt bárki láthatja is, aki elolvassa a résztvevők élménybeszámolóit. Az egyik helyen hatalmas, négyzetméteres vászonra nagyították ki a Tour de Balaton-logót, a másik helyen a polgármester a saját pecsétjét adta kölcsön az állomásnak, a harmadik helyen a település nagy, ünnepi díszbélyegzőjét hozták ki a pecsételőállomásra. Szinte minden állomáson volt valami plusz a várható dolgokon felül! Mintha mindenki átérezte volna azt, hogy a Tour de Balaton-on indulók valami félig-meddig szimbolikus eredményért milyen nagyszabású vállalkozásba fogtak, merthogy a résztvevők többsége még soha nem teljesített egy nap alatt ekkora távot. Mindent összevetve ez a tavalyi alkalom egy olyan igazi civil kezdeményezéssé vált, amihez mindenki önzetlenül hozzátette, amit csak tudott. Nagyon remélem, hogy ez így is maradhat.
- Ha elolvassa valaki a könyvedet vagy egy-két másik írásodat, megtalálhatja bennük a Tour de Balaton -hoz vezető út gyökereit. Az Egy gazember gyermekkorában leírt többi kalandodnak, mint például az elhagyott bányákba való leereszkedésnek, a tévétoronyba való felmászásnak vagy a Balaton éjszakai gumicsónakos átevezésének hasonló "közösségi élménnyé" tételére nem gondoltál még?...
- Gondolom, nem egészen komoly a kérdés, azért a válasz részben az lesz! Ami a bányákat illeti, annak vége, azóta az összes régi aknát meg tárót betömedékelték meg befalazták, lebetonozták. Viszont ami kevés megmaradt a könyvben is szereplő Dorog-vidéki bányászat felszíni tárgyaiból, elsősorban a keskeny nyomtávú vasútból, az úgynevezett Homokvasútból, azt, meg az aknák ma már csak emléktáblákkal jelzett hűlt helyét egy barátom szervezésében már sok éve minden tavasszal végigjárja egy nyíltan meghirdetett, kétnapos túra.
Ami a többit illeti, az nyilvánvalóan illegális, ráadásul csak összeszokott, kis csapatnak való, meg hát a magam részéről nagyjából ki is nőttem az ilyesmiből. Vagyis inkább a viszonyok változtak meg, mert régen ugye összeálltunk időnként a haverokkal egy-egy ilyen akcióra, de most a nejemet aligha fogom arra kapacitálni, hogy másszunk fel éjszaka a tévétoronyba... Így is becsúszik időnként egy-egy olyan eset, amit elég sokáig felemleget.
- Elmesélnél egyet?
- Még sok éve, ahogyan fogalmazni szoktam, szerelmünk hajnalán ígértem neki, hogy kiviszem egyszer vitorlázni, úgy is lett, béreltünk fél órára egy kétszemélyes vitorlást. Elmondtam előtte neki is, meg a kölcsönzősnek is, hogy ne aggódjanak, tudok vitorlást vezetni, amiből azonban csak annyi volt igaz, hogy gyerekkoromban egyszer tényleg ültem már egy vitorlásban, meg egy könyvben egyszer tényleg elolvastam, hogy hogyan kell vitorlást vezetni... Igaz, hogy mérnökként elég jól felfogtam a dolog fizikáját, csak sajnos aznap valami állat módon erős szél fújt, és hát a vitorlásban is sokkal több madzag meg szerelvény volt, mint ahányat így elsőre kezelni tudtam volna. A könyvben valahogy sokkal egyszerűbbnek látszott! A nejemre mindenesetre ráadattam egy mentőmellényt, de amikor beszálltunk és a kölcsönzős elengedte a csónak farát, én meg meghúztam egy kicsit a vitorlarúd végére kötött madzagot, akkor az egész hajó baromi sebességgel elkezdett száguldani a nyílt víz felé, elsőként mindjárt keresztbekaszálta a kölcsönző felségterültét határoló piros-fehér bójasort. Nem akartam gyávának látszani, úgyhogy gyorsan megkérdeztem a nejemet, menjünk-e tovább befelé, vagy próbáljam-e esetleg megfordítani a hajót? Miután ő is az utóbbira szavazott, nekiálltam a dolognak, de ahogy derékszögbe állítottam a kormánylapátot, az egész hajótest az oldalára fordult és nagyon úgy látszott, hogy az árboc csúcsa mindjárt megböki a vizet. Felkapaszkodtunk mindketten a csónaktest peremére, így valahogy sikerült visszabillentenünk és végre jó irányba is fordultunk, ki a part felé, úgyhogy nemsokára már másodszor csapattunk át a bójasoron. A kölcsönzős ekkor már teljesen önkívületi állapotban rohangált a parton föl-alá és óbégatott közben, hogy a békésen fürdőzgető emberek fején nehogy pont az ő vitorlásával hajtsunk át. De aztán meglepően hamar lenyugodott, még kölcsönzési díjat sem kért erre a néhány percre, szerintem nagyon örült, hogy a vitorlását is épségben visszakapta meg a másnapi rendőrségi hírek sem az ő kölcsönzőjével kezdődtek...
- Mi a magyarázata annak, hogy oly sok más történet mellett éppen a Balaton első körbebiciklizését nem írtad meg?
- Bármennyire is meghatározó élmény volt, semmi olyan nem történt az út alatt, amit úgy igazából meg lehetett volna írni vagy legalábbis érdekes lett volna megírni. Pedig az még egy kicsit más világ volt, a bicikliútnak legfeljebb a kezdeménye volt meg itt-ott, kicsit vadregényesebb is volt így az út, amihez a koraőszi kihaltság is társult. Ráadásul éppen szeptember elseje volt, ez még valami különleges felhangot is adott az útnak, hogy amikor a kisiskolások - akikben persze mindig egykori önmagát látja az ember! - mind-mind az iskolába mentek aznap, én magamra vehettem ezt a Balaton körüli nagy utazást, ezt a kétszáz kilométeres, magam elé kiszabott küldetést. Amikor elindultam, tíz kilométer után úgy remegni kezdett az első kerék jobbra-balra, hogy alig lehetett továbbmenni a biciklivel, de tudtam, ha most visszafordulok, soha többé nem lesz erőm nekivágni újra. Az északi part első emelkedőit elérve a hátsó agy mondta fel a szolgálatot, hiába tekertem a pedált, a hátsó fogaskerék üresben forgott a tengelyén. Tolnom kellett jó darabon, de azután ez is magától rendbejött valahogy. Úgyhogy történt ez-az akkor is, de a megíráshoz messzemenően kevés.
- Mintha nosztalgiát éreznél az akkori út, sőt még az akkori nehézségek iránt is...
- Az egy egészen másféle vállalkozás volt, út az ismeretlenbe: sem a távolságot, sem a helyszínek jó részét nem ismertem, és éppen ez a fajta kaland az, amit a Tour de Balaton-nal minél többek számára elérhetővé és átélhetővé akartam tenni. Van egypár dolog az életben, ami akkor az igazi, ha átéled és nem csak olvasgatsz róla. Én például az életemnek azt a félóráját sohasem fogom elfelejteni, amikor a tó túlsó csücske környékén valamikor kora reggel átemeltem a part mellett futó síneken a biciklimet és leültem mellé a nádas vizében álló, nagy terméskövek tetejére, elővettem a Camping sajtot, egy zöldpaprikát, meg hozzá egy kiflit, egy kattintással kinyitottam a zöld nyelű rugósbicskámat, és ott, a kétszáz kilométeres út felénél életem talán legemlékezetesebb reggelijét költöttem el, miközben a lábam alatt halkan csobogtak a hullámok, majdnem velem szemben pedig kelt fel a Nap és össze-vissza csillogtak a fénysugarai a víz felszínén. Akkor, amikor az emberek a világot keresztbe-kasul beutazva hajszolják az élményeket, pont az ilyenekről hajlamosak megfeledkezni, amihez csak egy bicikli kell! És persze az igazi élmény soha nem az, amit készen megveszel a boltban, hanem amit magad teremtesz meg.
Ha már szóba hoztad a nosztalgiát, tudod, mi hiányzik most nekem a leginkább a Balatonnál? Az a strandokról sok utcányi távolságra felhallatszó, hullámzó gyerekzsivaj, ami húsz-harminc éve betöltötte nyaranta az egész Balaton-partot. Nehogy félreértsd, amit mondok, de például tőlünk nem messze van egy egykori SZOT-üdülő, ami régen egész nyáron tele volt boldogan nyaraló gyerekekkel, most meg egypár magatehetetlen külföldit tolnak ki időnként az udvarára, mindössze ennyi élet látszik benne. Nyilván nem az idős emberektől vitatom el a méltó létezés jogát, csak hát szerintem éppen ez az, amit azoknak is meg kellene adni, akiknek még előtte áll az élet.
- Szerinted hosszabb távon várható forradalmi változás a kerékpároktól a mindannapi közlekedésben?
- Ha megfordíthatom kicsit a kérdést, azzal kezdeném, hogy a közlekedés mai problémáiért szerintem nem elsősorban maga az autó a felelős. Az ugyanis teljesen világos, hogy hosszabb távolságok megtételére, pláne csomagokkal, családdal és ennek minden tartozékával valami autószerű eszköz az alkalmas. Kérdés persze, hogy mekkora tömegre és milyen motorra van szükség mindehhez - és ebből a szempontból a helyzet ma nem csak bőven tragikusnak nevezhető, ami évről évre még romlik is, hanem semmiféle politikai akarat sem látható a világban, hogy ezen változtassanak. A rövid távú közlekedést tekintve ugyanakkor hatalmas lehetőségek állnának a bicikli előtt, de ehhez, ahogyan a komoly tudományos emberek szoktak fogalmazni, paradigmaváltás kellene. Az látható, hogy a bicikli jelenlegi formájában sem rossz időben nem igazából alkalmas közlekedésre, sem pedig normális ruhában nem szívesen ül fel rá az emberek nagy része. Ha megtörténne a kerékpároknak az az oldalági evolúciós lépése, aminek a végén egy három- vagy négykerekű, kényelmes üléssel felszerelt, szükség esetén zárható fülkéjű, és ezzel együtt csak tíz-húsz kilót nyomó, könnyen hajtható jármű áll - nos, ekkor az autókat valószínűleg észrevehetőbb mértékben cserélnék fel erre az emberek, ha munkába vagy bevásárolni kell menni.
- Véleményed szerint mivel lehetne a legjobban előremozdítani a biciklizés ügyét?
- Petőfi szavaival élve: Száz kerékpárutat, ezeret! A Balaton körüli bicikliút minden várakozáson felüli sikere jól megmutatta ennek a jelentőségét. Aminek most kellene következnie, az az egyes települések közötti kerékpárút-hálózat megteremtése, hogy a rövid távú közlekedés minél inkább elmozdulhasson ebbe az irányba. Látszik, hogy itt-ott elkezdett ez is épülni az országban, de ez így évtizedekbe fog telni akkor, amikor sejthető, hogy minden méter bicikliút csökkenti az ország üzemanyag-felhasználását, a többi pozitív hatásról nem is beszélve.
Hogy kicsit konkrétabban is válaszoljak a kérdésre, szerintem nagyon nagy dobás lenne egy Budapest-Balaton bicikliút, sőt "bicikliautópálya" megépítése! A szokásosnál jóval szélesebbre, akár kétszer két sávval, rendes pihenőhelyekkel. A tó és a főváros légvonalban kevesebb, mint száz kilométerre fekszik egymástól, a terepviszonyok ideálisak, alig van emelkedő, négy-hat óra alatt meg lehet tenni az utat. A Balaton pedig, legalábbis mostanában, tele van elfogadható árú szállásokkal és vendéglátóhelyekkel, napi szállás 10 euro alatt is található, az éttermek jó része meg a pesti árak felével-kétharmadával dolgozik. Ha akár a benzinárakat, akár a tömegközlekedés árait nézzük, biciklivel letekerve feleannyiból lehetne lent tölteni egy hétvégét vagy bármikor a nyáron pár napot, mint másféle közlekedéssel, de nem is csak az anyagiakról van szó, hanem az egésznek a feelingjéről. Ráadásul ott van közben, kevesebb mint feleúton, Székesfehérvár is a maga százezer lakosával. Ha pedig ez a Budapestről lekerekezés már működne, lehetne valahol Pest szélén építeni egy biciklis szállást, hogy következő körben már a keleti országrészből is, két nap alatt, el lehessen érni a Balatont. És ez most nem csak a biciklisek oldalát tekintve jut eszembe, hanem észrevehető mértékű lökést adhatna a pillanatnyilag, hogy finoman fogalmazzunk, gyengélkedő balatoni turizmusnak. Minden forint, amit vagy a magyarok költenek el a határokon belül, vagy külföldiek hoznak ide, nemzetgazdasági haszon, s az ilyen infrastrukturális beruházások, megfelelő kivitelezés esetén, évtizedeken át minimális fenntartási költségekkel termelnek bevételt. Annak ellenére gondolom fontosnak mindezt, hogy műszaki szakemberként, fejlesztőmérnökként nyilvánvalóan az ipari termelésben szeretném látni az ország gazdasági ütőképességének zálogát, nem pedig a turizmusban.
Országos jelentőségű vállalkozás lehetne a bezárásra ítélt vasútvonalak kerékpárútként való hasznosítása, így az érintett települések közlekedési infrastruktúrája is javulhatna, legalábbis a kerékpárral közlekedők számára. Ehhez egyszerű előregyártott vasbetonelemek kellenének csak, kétoldalt korláttal, melyekkel hézagmentesen befedik a sínpályát. Nem is kellene leaszfaltozni, hanem inkább az elemeket pontosan kellene egymáshoz illeszteni, mert a világos betonon sokkal jobb szürkületben meg sötétben biciklizni, mint a fekete aszfalton. Itt van pár skicc, múltkor rajzoltuk, látható belőle, hogy egyféle, trapéz alaprajzú elem kell csak, abból ki lehet rakni az egyenes és az íves szakaszokat is. Most hadd ne is soroljam a dolog gazdasági oldalát: olcsó alapanyag, magyar munkaerő, más megoldásokhoz képest töredék ráfordítás, nagy hozzáadott érték. Persze kellenek hozzá a használaton kívüli vasútvonalak (az ám az igazi hozzáadott érték...), de azt hiszem, azok a következő években, ha csak egy kicsit is számítanak a gazdaságossági mutatók, erősen szaporodni fognak. És ha szabad még tovább álmodni, akkor kérnénk szépen egy gyalogos-biciklis függőhidat Tihany és Szántód közé...
 |
 |
| Használaton kívüli vasúti sínre helyezhető kerékpárút-elem |
Egyenes és íves pálya trapéz alakú elemből |
| |
|
| |
|
| Az interjút készítette és szerkesztette Pokorny Zoltán. |
 |
|
