SPIRIT OF BALATON 2019.

Számomra a jubileumi rendezések mindig prioritást élveztek, élveznek, nem volt ez másként a 2019. évi X. Spirit of Balaton esetében sem. Gondolatban már az előző évi rendezés után készültem erre a megmérettetésre. Ilyen esetekben könnyedén átérzem a rendezői feszültséget, értem (is), értünk van az a sok invesztíció, fáradozás, előkészület. Ott kell lennem, tartozom ennyivel magamnak, a rendező(k)nek, a felkínált lehetőségnek, a honi amatőr sportnak. Előre nem látható, rendkívüli esemény gátolhat meg abban, hogy ne kerüljem meg drótszamaram hátán nagy tavunkat a kiírás napján. Nem feltétlenül kell rendezői rutin, rálátás az ilyen kaliberű rendezés embert próbáló kihívásaira. Már az előkészületekről szóló híradásokból következtetni lehetett a  rendezők és segítőik jobbító szándékára, igyekezetére.

Pintér András egy korábbi tekerésen, Velencén

Tudjuk, a szólás–mondást ismerjük: „Ember tervez, Isten végez.” 2019. február 02.–án a Téli Sóút elnevezésű teljesítménytúra céljában beneveztünk a Szele kupára, s ekkor szembesültünk azzal, hogy a kupakiírás utolsó fordulója és  díjátadója egy napon lesz a Spirit of Balaton-nal. Az első pillanatokban volt csak némi kétkedésem lehetőségeimet illetően, viszonylag gyorsan átláttam, hogy nem is olyan nagy a baj a relatíve tekintélyes földrajzi távolság ellenére sem. Egy nap 24 órából áll, eddig minden megavállalásom sikeres volt, ez is az lesz. Délelőtt Csemő, majd délután a Balaton. Később nem várt körülmények gyarapították, mélyítették homlokomon a redőket.

Történt, hogy május első hétvégéjén egy nagyon esős, nagyon sáros, bakancsos túrán vettünk részt, többször gázoltunk bokáig érő vizekben. A túra előtt „jószándékú emberek” felégették a természetvédelmi terület patakjain átívelő fahidakat, így szokatlanul nehéz körülmények között tudtuk teljesíteni vállalásunkat. Kettő héttel a rendezés után már egyértelmű jelei voltak jobb lábam nagyujján a körömágy-gyulladásnak. Az első, kevésbé sikeres tetrános kezelés után jött egy antibiotikum-kúra, majd ismét tetránnal próbálkoztunk, de néhány nap után a heveny gyulladás visszatért. Kettő nappal a Spirit rajtja előtt a körmöm eltávolítása mellett döntöttek a kórház rendelőintézetében, amit némi aggodalom mellett fogadtam el. Miután hazasántikáltam, feleségem aggódva érdeklődött: „ Most hogyan döntesz, mit teszel? Nyílt sebbel a mély homokban félmaratont gyalogolni kockázatosabb mint körbekerékpározni a Balatont. Ilyen állapotban semmi esélyed arra, hogy a korábban tervezett 17.00  órakor elindulhass a Balaton körül.”  Próbáltam viccesre venni a választ: „majd vizionálok egy homokfutót”, egyébként is, csak a lábujjam sérült. Talán mondanom sem kell, hogy a körömeltávolítás napján sok esélyét nem láttam a teljesítésnek, úgy éreztem, közelemben lebeg az a bizonyos zabszem. Később kiderült, még nincs vége a váratlan meglepetéseknek.

      Nem árt, ha kapcsolatainkat ápoljuk. Néhány nappal a rajt előtt egy telefonbeszélgetés során megtudta egykori kedves kollégám, aki Kecskemét főépítészeként is sokat tett a város mai arculatáért, hogy hétvégi úticélom nem csak Magyarország, hanem Európa egyik legvirágosabb települése. A műtét utáni napon, egy nappal a még bizonytalan kimenetelű túráim előtt telefonon keresett, arról érdeklődött, mikor érkezünk meg Csemőre. Ráolvasott, rácsodálkozott a Csemő honlapján látható, hívogató felvételekre, úgy érzi, akár más településen is hasznosítható dolgokat  lehet ellesni hazánk virágos utcáiról és tereiről elhíresült településén. Azonnal találkát kezdeményezett, amiben gyorsan meg is állapodtunk, találkozunk a faluközpontban, a település művelődési házánál.  Mit ne mondjak, látnivaló, fényképezni való van bőven. Akár el is ítélhetnek akkor fogant gondolatomért, de nem bántam volna, ha még mindig 36 felvételt tudtunk volna készíteni egy tekercs filmmel. Valószínűsítem, hogy nem csak számomra gond a sokezres nagyságrendű digitális felvételek tárolása, esetenkénti rendezése, magam is megszállottként szoktam exponálni, de vendégem most bőven túltett rajtam, lubickolt a digitális fototechnika vívmányában. Ekkor azt már tudta, hogy sebészeten jártam (egy kicsit még húztam a lábam, rá is kérdezett, mi történt), azt viszont még nem, hogy van egy „testhezálló” esti programom is.

Az alkalmi idegenvezetés és a gyalogtúra után átvehettem a kupasorozat teljesítéséért járó kupát, ezután ~350 km autózás várt rám. Az idő rövidsége miatt úgy döntöttem, nem autózok el Máriafürdőig, Siófoktól kezdem meg körömet. Elég jól ismerem a várost, többször indultunk innen és érkeztünk ide kerékpáros rendezések alkalmával. Különösebb gond soha nem volt, mindig találtam centrumközeli parkolóhelyet. Most nem. Meglehetősen távol a központtól sikerült szabad helyet találnom, kilométereket kerekeztem, mire a víztoronyhoz érkeztem, hogy az első bélyegzőlenyomatot megszerezzem. Bevallom meglepődtem, amikor szembesültem a ténnyel, hogy 20.50  került az ellenőrzőlapomra. A számomra szokatlanul nagy és kevésbé figyelmes tömegben viszonylag viszontagságos körülmények között értem „nyugodtabb vizekre” és tudtam a megszokott tempóban haladni a balatonvilágosi bélyegzőhely felé. Az állomásmutatóban található felvétel alapján próbáltam memorizálni, felismerni a Kerékpárbár sziluettjét, eközben megérkeztem a „hipp–hopp dombhoz”. Sokan kérdezhetik - joggal - ez meg mi?

Jópár évvel ezelőtt egy ötfős baráti társasággal vállalkoztunk nagy tavunk körbekerekezésére, egy rutinos, sokszoros Balaton-kerülő cimboránk vezette csapatunkat, aki váratlanul így szólt: „Srácok, hipp–hopp, most bele kell húznunk, előttünk egy jó kis emelkedő, gyerünk, mindent bele! Akkor is, később is, ha arra jártam, így értelemszerűen most is belehúztam. Mélyről kitörő zihálásaim közepette konstatálhattam, hogy ugyan túljutottam az emelkedőn, előttem a település végét jelző tábla, de kihagytam a bélyegzőhelyet. Visszagurultam, láttam én a kiakasztott, eladásra szánt ruházati termékeket, néhány kerékpárt, de erről a helyről mindig azt tételeztem fel, hogy egy büfé, ahol vagy mellette ruházati cikkeket is értékesítenek. Mivel már a dombot megjártam , a hátraarc utáni  újrázáskor egyenesen haladtam tovább (Zrínyi út), de egyszercsak az út véget ért. Gyerünk vissza. Kisvártatva elrobogott mellettem egy pizzafutár, ha valaki segíteni tud, akkor az ő lesz. Igyekeztem nem lemaradni, de meg is állt egy vendéglátóipari egység előtt. Melyikünk lepődött meg jobban - a futár a kérdésemtől: „hol találom a Kerékpárbárt ?”,  vagy én a „nem tudom” válaszától - örök rejtély marad.  Örömömre egy pincér ekkor lépett ki az épületből, feltett kérdésemre ő válaszolt: „Ott van a sarkon, ahol az a sok ruha ki van akasztva”. Ezek után egy életre megjegyeztem, hogy hol található Balatonvilágoson a Kerékpárbár.

Bélyegzés után ismét föl a hipp–hopp dombra, majd tovább a Balaton-parti éjszakában. Tervem az volt, hogy 25 – 30 perc alatt elérem Almádiban a Park Hotelt, amit a vasúti átjáró mellett fogok megtalálni. Mivel GPS–t nem használok, egy közlekedési lámpánál rákérdeztem egy taxisnál, jó irányba haladok–e? Bár ne tettem volna.

- Uram, átjáróból itt legalább 4–5 darab van, hogy melyiknél találja a Park Hotelt, nekem arról fogalmam nincs, én sem helyi vagyok, csak helyettesítek.

Égiek ! 4–5 vasúti átjáró? Hogyan építették ezt a várost, vagy a vasutat?

Az útmutatóban található felvétel szerint nem egy aprócska épületet keresek. Kálváriámat nem részletezem, végül csak–csak megtaláltam az ellenőrzőpontot, ahol így fogadott a szolgálatban levő alkalmazott:

- Az előbb integettem, nem vette észre, de miért fordult meg?

- Kegyelmedet, illetve a Park Hotelt kerestem, de nem tudtam, hogy a 4–5 átjáró közül melyiknél találom. Lenne itt ennyi vasúti átjáró ?

- Aluljáróból van néhány darab, de magának vasúti átjáró kell, ahol néhányszor át is tekert. Azt gondoltam valakit vár, vagy valakit keres”.

Ennyit a sokat emlegetett és mérhető mértékben csökkenő (romló) szövegértésről – így keverte össze a taxis az átjárót az aluljáróval...

Meglepően gyér volt az autóforgalom, ezt ki is használtam. Kerékpáromra feltettem még egy villogót, fejlámpámat beállítottam, hogy biztosabban lereagáljam az útburkolat hiányosságait. Mivel éjfél elmúlt, az előttem levő bélyegzőhelyek személyzete részben elindult hazafelé, nagyobb távokat tudtam egy lendületből megtenni, fokozhattam a tempót. Alsóörsön egy kis ideig szemlélője voltam a bélyegzőhely melletti  tűzijátéknak, amit lassan, de biztosan felváltott a Keszthely felől hallható eső és viharfelhő  egyre fényesebb villámtevékenysége és az azt követő morajlás.

Akalinál egy jókedvű trió köszönt rám, mint megtudtam, innen indultak, előttem és a vihar előtt  érkeztek a célba. Jókedvük érthető volt, ilyetén is gratulálok tejesítésükhöz.

Vannak helyzetek, amikor úgy érezzük, ismerjük a terepet, ott eltévedni nem tudunk. Így voltam én ezzel (eddig) Akaliban. Néhány tíz méterrel a bélyegzőhely után feltűnt előttem egy kerékpáros útjelzőtábla, kiegészítő tábláján nyíl mutat előre is, jobbra is, balra is. Balra van a vasút, jobbra a 71–es út, de arra emelkedik, megyek tovább egyenesen, később is jobbra fordulhatok. Erdei vadakat nem lehet hatékonyabban beterelni egy részben körülkerített területre, mint engem sikerült. A kezdetben normál szélességű út pillanatok alatt ösvénnyé szűkült, majd egy gyomos területen magasodó pódium állta el utamat. Az éjszaka szürkeségében körvonalazódó templom sziluettjének hála semmi „csúnyát” nem mondtam, azonnal jött a mentő gondolat, visszafordulok. Ebben a pillanatban balról zörejek, lombok között átsejlő fények, ott lehet a vasútállomás. Igen, ott volt, az volt. A kerékpárutak táblázására, annak milyenségére még visszatérek.

Révfülöpön lépteim által a padlóburkolaton generált hang monotóniája jelezte az ügyelőnek, valaki jön. A hangulatvilágítást átváltotta normál világításra, hogy elhelyezze bélyegzője lenyomatát igazolólapomon. Miután egymásnak minden jót kívántunk, máris tekertem tovább. Ábrahámhegyen nem csak mámoros fiatalok sorfala között érkeztem meg a strand bejáratához, de a záróra körüli viszontagságok közepette megtudtam, hogy bélyegzőjük nincs, nem is volt, bélyegezni nem tudtak és nem is tudnak.

Mivel Keszthelyig üzemelő bélyegzőpont nem várt rám, elővettem széldzsekimet, pótoltam az energiát és a folyadékot. Az egyre erősödő széllökések és eső ellenére viszonylag gyorsan elértem Szigligetig, itt néhány percre beálltam az autóbusz-megállóba. Amint az eső csendesedett, tekertem tovább.  Kisvártatva, még Györök előtt a kerékpárúton láttam, hallottam néhány kerékpáros méltatlankodását. Joggal bosszantotta őket az aszfaltburkolat már–már balesetveszélyes kátyúja.

Éjszakai gyalogtúrázás közben könnyen elmerenghetünk múlton, jelenen, ábrándozhatunk a jövőről. Éjszakai kerékpározás közben ez nem tanácsos, inkább fokozottan figyeljünk az előttünk levő útburkolatra. Ezt már elindulásom előtt megfogadtam, igyekeztem is betartani.

Már Keszthely közigazgatási területén belül haladtam, amikor az eső és a szél társasága váratlanul bővült. Hirtelen kisebb–nagyobb nikecell- (hungarocell-) darabok röpködtek előttem, majd váratlanul egy méretes blokkot vágott a hirtelen megerősödő szél az első kerékhez.  A kerék keresztbefordult, én leléptem, néhány táncosnak nem mondható lépést tettem a kerékpár mellett, de nem estem el – előnyömre vált testmagasságom. Hálámat azonnal kifejeztem őrzőangyalomnak, megköszöntem,  hogy talpon maradtam.

Mély lélegzetvételek után indulni akartam, de bringám az első kerék felől irgalmatlan hangokat hallatott. A sötétben próbáltam helyretenni a deformálódott szerkezeti elemeket, kevés sikerrel. Gyorsan átláttam, hogy az első sárvédő kitámasztó rudazatát kell(ene) kiegyengetni, ehhez minimum egy fogó kell, vagy leszerelni az egészet és helyretaposni. Elodáztam a mélyreható szerelés gondolatát, kézzel-lábbal feszegettem a szerkezeti elemeket, majd ha lassabban is, de tekertem tovább. Egyre közelebb került hozzám annak a gondolatnak a megvalósítása, hogy szabaddá teszem a kitámasztó rudat és letöröm a sárvédővel együtt. Bármelyik beavatkozást választom, ezt megelőzően jó lenne eljutnom a kerékpáros Info Ponthoz, ott még a szerelés is zavartalanabb lehetne. Néhány percnyi „nesztelen suhanásnak” nem mondható bringázás után észrevettem, hogy az út túlsó oldalán néhány ember egy kisteherautó árokpartról való kivontatásával van elfoglalva. Végre valakik, akik nálam is hangosabbak, talán még segíteni is tudnak. Veszítenivalóm nincs, meglátogatom őket, náluk biztosan lesz fogó. Nem csak fogó volt szerszámos táskájukban, segítő szándékkal is bőven rendelkeztek. A kerékpár javítása közben a mi történt, miért nem alszik, ráadásul ilyen időben kerékpározik, meddig megy még, miért nem adja fel stb. stb. témákban zajlott a kérdezz–felelek, eközben felismertem, hogy  tőlünk néhány száz méterre van az Info Pont. Míg tovább egyengették a meggörbült rudazatot, gyalogosan átmentem a bélyegzőhelyre, majd onnan vissza a kerékpáromért. A csapat szóvivője visszaérkezésemkor kerékpáromat kormányánál megemelte, bicajom első kerekét megpörgette, majd huncut mosollyal ennyit mondott: „Főnök, ez jobb, mint újkorában!” Búcsúzóul szívlapátméretű tenyerével úgy megveregette vállamat, hogy ha testtömegem (90 kg) 10–15 kilóval kevesebb lett volna, a rámnehezedő tenyérből fakadó mozgási energiától azonnal földre rogyok.

Némi keresgélés után megtaláltam a városból kivezető helyes utat, majd kívánhattam jó reggelt a Tekergőben tartózkodó férfipárosnak.

Kellemes kerékpáros időben érkeztem meg Máriafürdőre, ahol megtudtam, hogy a (fő)rendező és társasága még nem érkezett a célba. Így megvan, meglesz az esélye annak, hogy útközben találkozunk még akkor is, ha helyenként továbbra is a közutat fogom igénybe venni. Teszem ezt annál is inkább, mert a fenyvesi bélyegzőhely is ennek közelében lesz. Tény, hogy erős késztetést éreztem, hogy most kellene átmennem a vasúti átjárón, mégsem tettem. Ennek hozadéka lett, hogy túlmentem, majd így érkeztem vissza a víg kedélyű pontőrökhöz.

Nincs mit tagadni, van még néhány kritikus pontja a balatoni (kerékpáros) úthálózatnak. Technikai háttértámogatás vagy alapos helyismeret hiányában jelentős többletteljesítésekkel is számolhatunk. Az Akalihoz hasonló „csapdában” a déli parton is lett részem, segítségemre előbb egy pecás, majd két (erősen) illuminált  hölgy volt.

Balatonlellét gyorsan elértem, a nagyobb gondot ismét az jelentette, hogy rosszul választottam meg a vasúti átjárót és túlszaladtam. Már a közúton is látható volt, hogy a belterületi és közigazgatási határokat jelölő táblák nem minden esetben kerültek a megfelelő helyre, de nem ezek megítélése volt ezen a napon a tisztem, másra vállalkoztam, ezt igyekeztem teljesíteni. A Máriafürdő és Siófok közötti cca. 60 kilométerre maradt a szigorúan vett szintidőből három órám, részemről (majdnem) minden adott volt a sikeres teljesítéshez. Bosszantott, hogy ismét visszafelé kell tekernem, egy szemből jövőtől megkérdeztem, messze van-e még a Honvéd út, az ott található  Lelle Hotel:

- Hát bizony, az elég messze, Bogláron van, de amint látom jó kondiban van, néhány perc alatt odateker.

Namost: Boglár vagy Lelle, Lelle vagy Boglár? Néhány tíz méter megtétele után egy kutyáját sétáltató hölgynek tettem fel ismét a kérdést:

- Kedvesem, ez itt végig Boglár! Az, hogy a településtáblákat hol ide, hol oda helyezik. csak keveredést okoz. Ez Boglár volt és az is marad.

- Azt meg tudná mondani, hogy hol találom a Lelle Hotelt? - kérdeztem - a leírásom szerint a Honvéd úton található, felvételem is van róla.

Alkalmi segítőmnek gyorsan társa akadt, s miután megnézték a leírásunkban található felvételt, gyorsan kaptam az információt:

- Innen már nincs messze, de ha magának a Lelle Hotel kell, az akkor is Bogláron van. Látja ott azt a kereszteződést, ott menjen jobbra, majd balra, ezután ismét balra, majd jobbra. Ott jobbra lesz a hotel, ha azt keresi. Miután megláttam a keresett objektum tábláját, odatekertem a legközelebbi (10–12 méter) kerékpárutat jelző táblához, vajon mit takar. Senki ne lepődjön meg, a táblán Balatonboglár szerepelt. Azóta többek között megnéztem az útvonaltervezőt is, ott – ahogy az állomásmutatónkban is szerepelt – Balatonlellén található a Lelle Hotel. Megjegyzem: 1979–ben egyesült Balatonboglár és Balatonlelle, de 1991–ben válás lett a frigynek a vége.

Végre megvan: pecsételőállomásunk, a Hotel Lelle bejárata

Adrenalintól ismét feltöltődve visszatekertem a hetes útra, irány a már jól ismert Zamárdi. A Kossuth utcában rámszólt – figyelmeztetett - a rend őre: „Lassabban, lassabban, hova siet, nem látja a táblát?”

Megadóan fékeztem, majd leszálltam a kétkerekűről.  A rend őre ezt a szituációt igazán jól nem tudta kezelni, látható volt tekintetén a meglepetés. Ezt kihasználva beléptem a Tourinform Irodába az utolsó bélyegzőlenyomatért.

Noha már elég magasan járt a Nap, a déli partnak ebben a szegmensében sem volt nagy a forgalom, így jó tempóban érkeztem vissza kiinduló állomásomra, Siófokra, a víztoronyhoz.

Már a célban: Siófok főtere vasárnap reggel




Bezárul a kör: alig fél nap múltán újra a siófoki víztoronynál, először kicsiben . . .




. . . azután nagyban

A szervező kiegészítése: Pintér Andrástól nagyon kedves ajándékot kaptam a jubileumi Spirit of Balaton után, a tizedik rendezés alkalmából. 2020 januárjában közös ebédre ültünk be a békásmegyeri Faház étterembe, ahol egy gyönyörű és elegáns, előlapján a Spirit of Balaton logóját, hátlapján pedig a 'X. Spirit of Balaton 2019" feliratot viselő, nagyméretű kerámia érmet nyújtott át nekem. Figyelmességére jellemző, hogy a szervezésben résztvevő további személyeknek hasonló, kisebb fém emlékérmeket készíttetett, melyek azóta már részben szintén átadásra kerültek. A kellemes társalgás mellett az ebéd másik emléke a tejszínes-spenótos tészta, melyet életemben most ettem először és melyet azután otthon is töléketesen sikerült reprodukálni. Köszönöm, András! FGy.

Pintér Andrással és a tőle kapott, X. Spirit of Balaton feliratú éremmel


.